Sűrűn előfordul, hogy az emberek sorsfordító ügyeikben képtelenek egyedül döntést hozni. Ekkor döntés előtt – talán a döntés kimenetelének érdekében – véleményt, illetve tanácsot kérnek. Érdekes jelenség, hogy az emberek egy része szereti, ha megmondják nekik, hogy mit tegyenek, de ennél sokkal jobban szeretnek szembeszállni, és nem elfogadni a véleményt, illetve a tanácsot; s így többnyire meg is utálják azt az embert, aki a véleményt, illetve a tanácsot adta, bár lehet, hogy ezt megelőzően a véleményt, illetve a tanácsot Ők maguk kérték.
Nem árt megemlíteni azt az embertípust sem, ki soha sem meri vállalni a döntést, és ez által természetesen a döntéssel járó felelősséget sem. Ezért élete folyamán állandó jelleggel embertársai kért, vagy csupán kérés nélkül kinyilvánított véleményére, tanácsaira hallgatva dönt. Negatív eredmények esetén mindent megmozgatva igyekszik bebizonyítani, hogy rossz javaslatot kapott – bár lehet, hogy nem is kért -, és így a rossz döntés felelőssége sem lehet az Övé. Ilyenkor roppant jó érzéssel tölti el az a tény, hogy ismét van egy bűnbak, tehát nem Ő hibázott. Viszont ha a kapott vélemény, vagy tanács eredményeként a döntés pozitív eredménnyel zárul, akkor természetesen a döntés csak az Ő érdeme lehetett. A kapott vélemény, illetve tanács szolgáltatójáról ilyenkor „elfeledkezik”, illetve egyáltalán nem ismeri el, vagy meg. Közvetlen környezetünkben történt meg az az idevágó, igaz és példaértékű eset, amikor is egy öröklés kapcsán, jelentősebb összeghez jutó, de amúgy egyáltalán nem határozott egyéniséggel rendelkező személy – egy baráti társaságban – befektetési tanácsot kért és kapott az egyik ismerősétől. E befektetés kapcsán három hét alatt (valutaárfolyam) gyakorlatilag megduplázódott a befektetett összeg. Mondanom sem szükséges, hogy emberünk innentől kezdve nagy ívben kerülte e baráti társaságot. Viszont a baráti társaság tagjai innen is, és onnan is értesültek emberünk hatalmas befektetési zsenialitásáról. Így teltek, múltak a napok, a hetek, mégnem egyszer emberünk össze nem futott a baráti társaság egy-két tagjával. A szemtanúk szerint kész tanulmány volt e találkozó, ugyanis emberünk kis híján majd a futást választotta. De valahogyan sikerült rávennie magát a maradásra. Beszélgettek, évődtek, majd a baráti társaság tagjai által, elkerülhetetlenül szóba került a sikeres befektetés. Emberünk úgy adta elő e sikeres manővert, mint saját ötletét. A társaság tagjai tátott szájjal hallgatták, na nem zsenialitását, inkább pofátlanságát csodálták, majd a társaság nagyhangú szószólója – nem bírván tovább hallgatni az öntömjénezést – rövid, de határozott mondatokban megpróbálta ecsetelni a valóban történteket. Ezt emberünk – nem bírván az igazságot elviselni – határozottan visszautasította, s azonnal felbontotta a velük való baráti kapcsolat mindennemű formáját. A történethez azért még hozzátartozik, hogy emberünk eltelve saját zsenialitásától – immár saját kútfőjét használva -, megismételte befektetését a nyereséget is hozzácsapva a tőkéhez. Ennek és a valutaárfolyam szeszélyének köszönhetően, tőkéje az egyharmadára apadt. Mit gondolnak, hogy e csődöt követően mit híresztelt?
Bármely esetet is vizsgáljuk, a negatív energiák – esetlegesen túlzó – vonzásával találjuk szembe magunkat. Végeredményben az is előfordulhat, hogy emberünk ugyan őszintén szeretné elérni a célt, de nincs meg a kellő hite sem a saját, sem a más által hozott döntés végrehajtásához. Tele van félelemmel, aggodalommal, vagy más egyéb pesszimista gondolattal, így annyi negatív energiákat vonz magához, ami bizony megakadályozza a cél elérését. Fél az esetleges kudarctól, az esetlegesen bekövetkező veszteségtől, azaz, az adott helyzetben – de az is lehet, hogy máskor sem – nem képes vállalni a döntéssel járó kockázatot. E félelmet tulajdonképpen úgy is minősíthetnénk, mint egy normális reakciót, ha az nem lépi túl a normális mértéket. De ki határozhatja meg, hogy hol is van az a normális határvonal, mely fölött az egészséges félelem már túlzóvá válik? Feltehetően sokan tudják, hogy: csak akkor és addig vagyunk gyávák, amíg van mit veszítenünk, amíg van mihez vagy kihez ragaszkodnunk. Ha valaki eljut a végső stádiumba – ahol már nincs mit veszítenie -, akkor képes sorsát megfordítani. Ha az embernek nincs vesztenivalója, bátorrá és határozottá válik. Mivel a mi emberünk még nem jutott el idáig, továbbra is mások kért, illetve kéretlen tanácsaira, véleményeire hagyatkozik, nem tudván különbséget tenni a vélemény és a tanács között.
A vélemény ugyanis nem más, mint ugyan azt a dolgot (problémát) más szemszögből nézni, látni, értékelni. Ebben benne kell, hogy legyen a véleményt nyilvánító egész eddigi életének minden tapasztalata, ideértve spirituális fejlődését is. Amikor bizonyos dolgokkal kapcsolatban csak saját véleményt alkotunk – És nem tanácsot adunk! -, ez azt is jelenti, hogy ezzel lehetővé tesszük az illető számára, hogy Ő döntsön! Ez az a pont, ahol már megfordulhat a hozzáállása. Ekkor Övé a döntés lehetősége és joga, de övé a teljes felelősség is! A felelősség visszaruházása miatt fontolóra veszi a véleménynyilvánítás által birtokába került – esetleg bölcsebb – döntés lehetőségét is. Esetleg kombinálja saját elképzeléseit a kapott véleményben megjelenő lehetőségekkel. Számára minden bizonnyal ez a legjobb döntés, még akkor is, ha mi ezt nem úgy látjuk. Bárhogyan is dönt, el kell fogadnunk, mivel ez az Ő döntése! Mi nem minden esetben láthatunk az ő „szemüvegén” keresztül, és egyáltalán nem is tapasztalhatjuk meg helyette azt, amit neki kell megtapasztalnia fejlődése érdekében. Az lehet, hogy mi már rendelkezünk ilyen irányú tapasztalattal, de ahhoz, hogy e tapasztalatot már sikerült megszereznünk, azt a rendelkezésünkre bocsátott lehetőség(ek)nek köszönhetjük. Akkor mi dönthettünk-döntöttünk, most rajta a döntés joga!
Talán egy egyszerű példázaton keresztül jobb megvilágításba kerülhet magának a nézőpontnak, valamint a fejlődés szükségességének kérdése: az asztalon – mely mellett két ember ül szemben egymással -, hever egy dobókocka. Mindkét ember lát egy-egy számot a dobókocka neki megfelelő oldalán. Mivel nem azonos oldalon ülnek (más és más a nézőpont), az általuk látott szám sem lehet azonos. Ha a két ember azonos, vagy közel azonos (fejlettségi szinten áll) módon ismeri a kockajáték szabályait, bőven elvitatkozhatnak az általuk látott eredményeken, mivel képtelenek (alacsony fejletlenségi szint) a másik ember szemével látni. De tételezzük fel, hogy az egyik ember sokkal több szabályát ismeri a kockajátéknak (tapasztaltabb, fejlettebb), mint a társa, így ismeri azt az alapvető szabályt is, hogy a dobókocka oldalait úgy kell számozni, hogy a szemben lévő oldalak összege minden esetben hét legyen. Ezért ez az ember annak dacára, hogy nem láthatja a dobókocka túlsó oldalát, 100%-os biztonsággal meg tudja mondani (lát a másik ember szemével) a szemben lévő oldalon található számot.
Amikor tanácsot adunk – általában nagyon ritkán és csak hozzánk nagyon közel állók kérésére tesszük -, gyakorlatilag megosztjuk a döntéssel járó erkölcsi felelősséget, de a döntés joga – elfogadja-e tanácsunkat vagy sem -, valamint az esetleges anyagi felelősség teljes mértéke itt is a tanácsot kérőé marad, hisz továbbra is az Ő életének alakulásáról van szó. Tehát itt már megjelenik a közös felelősségvállalás, melyben főként az erkölcsi felelősség megosztásáról van szó. Ennek terhei egyformán nyomják mind a tanácsot kérő, mind a tanácsot adó vállát, így e teher részbeni átvállalásával, a kérdésre vonatkozó meggyőződésünk átadásával, megkönnyíthetjük a tanácsot kérő döntését.
Végeredményben akár véleményt nyilvánítunk, akár tanácsot adunk, mindenféleképpen meg kell tanulnunk elfogadni a másik döntését. Csak akkor várhatjuk el, hogy mások elfogadják döntéseinket, ha mi is ezt tesszük a másokéval. Az esetlegesen bekövetkezett hibás döntés eredményéből egyaránt tanulhat mindkét fél. Ne feledjük, hogy nincs meggyőzőbb a személyesen átélt tapasztalatnál, legyen az bármilyen előjelű is! De ha nem csak „nézünk”, hanem látunk is, akkor így is tanulhatunk, hisz végső soron nem kötelező minden negatív tapasztalatot saját bőrünkön megtapasztalnunk. – weboldal – osero.hu –