Emlékszünk rá, hogy az elektromosságot és a láthatatlan
hullámokat milyen mértékben kinevették annak idején?
Az emberről való tudásunk hasonlóan gyerekcipőben jár.”Albert Einstein
Történt egyszer, hogy valaki azt álmodta, hogy az Úrral együtt menetelt az úton, miközben életének egyes jelenetei villantak fel előtte az égbolton. Közben két sor lábnyomot látott a homokban, amik egymás mellett haladtak: a sajátját és az Úrét…
Amikor az utolsó jelenethez érkezett, visszatekintett a lábnyomokra. Ekkor vette észre, hogy az út folyamán sokszor csak egyetlen sor lábnyom volt látható. Arra is felfigyelt, hogy ez életének legkeservesebb szakaszainál fordult elő. Bántotta a dolog, így megkérdezte az Urat:
– Uram, Te megígérted, hogy ha egyszer elhatároztam, hogy követlek Téged, Te mindig velem jársz életem útjain. De íme a legnyomasztóbb esetekben csak egyetlen sor lábnyom látható. Nem értem, hogy éppen akkor hagytál volna el, amikor a leginkább szükségem volt Rád…
Az Úr így felelt:
– Drága gyermekem! Én szeretlek téged, és sohasem hagynálak el. A megpróbáltatás idején – amikor csak egy sor lábnyomot látsz -, akkor a karjaimba vettelek, és úgy hordoztalak.
Ki nem élt már át ugyan ilyen vagy hasonló jellegű élményeket? Életének nehéz, talán pillanatnyilag elviselhetetlennek tűnő perceiben, ki ne gondolta volna azt, hogy Urunk magára hagyta? Tehetetlenségében, tanácstalanságában, esetleg hirtelen felindultságában ki nem fordult már Urunkhoz a következő – talán szemrehányónak tűnő -, de azonos jelentéstartalmú mondatokkal: „Uram! Talán vétettem ellened, hogy így büntetsz?” Esetleg: „Uram! Hogyan tudod tétlenül nézni e szenvedéseket?” Illetve: „Uram! Hogyan tudtad megengedni, hogy ez megtörténjen?”
Be kell vallanunk, hogy eddigi életünk során mi sem voltunk mentesek az ilyen, illetve az ehhez hasonló kétkedésektől. E kétkedéseink nem a hit hiányából, hanem az éppen adott szituáció általunk való befolyásolhatatlanságából, ha úgy tetszik emberi tehetetlenségeinkből fakadtak. Akkor még nem tudtuk – bár azért sejtettük -, hogy életünk „forgatókönyve”, illetve annak vázlata, már rég meg van írva. Az életünket kísérő események, életünk történései – s egyben sorsunk is -, nagy vonalakban már eldöntetett.
„Bár megírták Sorsod, az odavezető utad önmagad választod.”
Többszörösen is meggyőződtünk arról, hogy Urunk e „menetelésben” végig mellettünk maradt, s ha erre szükség volt „karjába emelt”, tehát igazából nincs miért keseregnünk. E meggyőződéseink Önre, mint olvasónkra is vonatkoznak, mivel tapasztalataink szerint Urunk – az illető hibáitól függetlenül -, minden teremtményét egyformán szereti, sőt még a föld sem tesz különbséget jó és rossz között; mindenkit egyaránt táplál.
Urunk első üzenetének folytatásaként közre kellett adnunk Urunk második, s egyben Utolsó Üzenetét, s most ennek fizikailag is különálló mondanivalójaként jegyezzük le – Urunk kérésére és teljes jóváhagyásával – azokat a javasolt emberi életmódokat, viselkedésformákat, elkerülhetetlen tevékenységeket, melyek idővel Urunk első üzenetében ismertetett Önön tevékenységeinek szerves kiegészítőivé válnak. Meggyőződésünk szerint e kiegészítők tudatos és időbeni alkalmazásával, elegendőnek bizonyulhat az Urunktól kapott, háromszáz évnyi haladék… – weboldal – osero.hu-